Váradi kőtöredékek

Kezdetben az archeológia tudománya egyesítette magában azokat a stúdiumokat, amelyekből a modern régészet és a művészettörténet tudománya is leszármazott. De vannak olyan történeti korszakok, amelyekre nézve az archeológiái megközelítésmód ma is döntő fontosságú, mivel a művészettörténeti értelmezés nem ragadhat meg közvetlenül műalkotásokat, csak a történeti és régészeti forrásokból nyert gondolati rekonstrukciókhoz férhet hozzá. Ilyen rekonstrukciókon alapul középkori és reneszánsz kori művészetünk történetének legnagyobb és talán legfontosabb része.
Ezért kell különösen megbecsülnünk az elpusztult régi épületeinkről és azok díszítéséről tanúskodó kőfaragvány-töredékeket. Összegyűjtésük, kiadásuk éppen az utóbbi időben válik valóra, a „Lapidarium Hungaricum" példás vállalkozásában, amelynek első kötete 1988-ban látott napvilágot. Ha ez a munka szerencsésen befejeződik, rendelkezünk majd a mai Magyarország kőemlékeinek modern feldolgozásával, ami legalább olyan jelentős a művészettörténész számára, mint egy oklevéltár a történésznek. De mikorra valósulhatna meg ugyanez a történeti Magyarország egészében, annak elpusztult emlékeiről? Ezért kell üdvözölnünk és hozzáférhetővé tennünk a tágabb értelemben vett „Lapidarium Hungaricum" egy-egy részletét is, ha megtehetjük. Ilyen ez a kötet is.
Anyagának gyűjtésével, értelmezésével az a művészettörténész foglalkozott hosszú tudományos munkássága során, s legutóbb élete végén, 1982-ben is, akinek ezt a kötetet ajánlani szerettük volna, s akinek neve: Balogh Jolán már csak „in memoriam" dedikációval szerepelhet e kötetben. Az ő Váraddal kapcsolatos munkásságát szinte fátumszerűen végigkísérte az a jelenség, hogy az emlékek és a leletek folyton eltűntek, elkallódtak, az egyszer láthatók másodszorra már csak fantomként, leírásokban, rajzokon, fényképeken voltak felidézhetők. E fantomok a középkori és reneszánsz Váradnak halvány visszfényei csupán, s Balogh Jolán hite, kvalitásérzéke és szorgalma volt szükséges magának a fényforrásnak a felidézéséhez. Mert a háború borzalmai, amelyek Várad kultúrájának ragyogását még a 17. században kioltották, mindmáig sem szűntek meg: az egykori várban azóta is érvényes a hadiállapot, amint épp e kötet írásai is tanúskodnak erről.
A szerzők előtt 1987-ben – úgyszólván csak egy pillanatra – az addig fantom létet élő maradványok egy része váratlanul testi valójában jelent meg. Mint utóbb kiderült, csak átmenetileg: kálváriájuk két stációja között, mielőtt talán végleg megsemmisültek. A kutatók dicséretére szolgál, hogy megragadták az alkalmat, s most pontosabbat, biztosabbat közölnek írásban, rajzban és fényképeken, mint ami eddig lehetséges volt, s megkísérlik levonni az újonnan megismert tényekből az új történeti következtetéseket is. Munkájuk eredménye – hisszük – egyszer még fontos része lesz annak a gazdagabb képnek, amelyet Várad művészetéről majd talán a sötétség, pusztulás és a szoldateszka századainak végleges eltűnése után remélhetünk.

Marosi Ernő