Te Deum / Magnificat / Vesperae de Confessore

Magyarországon még a 18. században is – és különösen a század első felében – az egyház volt a zene elsőszámú mecénása: rendszeres zenélésnek elsősorban a templomok adtak otthont, s mellettük csupán néhány főúri, nemesi udvartartás, vagy jelentősebb polgárváros (pl. a Felvidék területén) igényelte, hogy ünnepein, társasági eseményein a zene is megszólaljon. A katolikus templomok zenei élete mégsem épülhetett folyamatos hagyományra, hiszen az ország jelentős része ˜– csaknem teljes középső területe – a török hódoltság alatt megbénult, és vele olyan kiemelkedő fontosságú érseki, püspöki székhelyek estek ki az európai kultúra folyamából, mint Esztergom, Kalocsa, ill. Veszprém, Pécs, vagy a királyi székhely, Buda. Mindössze egy-két folyamatosan működő központ maradt háborítatlan, mint pl. Pozsony, Zágráb, és kevés templom sorsa volt olyan „szerencsés”, mint a győri székesegyházé, mely néhány éves török uralom után újra magyar kézre került. A katolikus egyházzenei örökség folyamatos átadása a török által nem fenyegetett területeken is megszakadt, miután a reformáció előretörésével a lakosság jó része protestánssá lett. A keleti országrészben lakók többsége a református vallást követte (Debrecen, Sárospatak központtal), nyugaton, a királyi országrészben, valamint a Felvidéken és Erdélyben pedig az evangélikusok (és unitáriusok) kerültek túlsúlyba. Vallási nézeteik rendszere természetesen zenéhez való viszonyukat is meghatározta: a református templomokban a szigorú puritán elveknek megfelelően az istentiszteleti zene az egyszólamú népénekre szorítkozott, (a szintén egyszólamúsághoz ragaszkodó unitáriusok a népénekek mellett anyanyelvű gregoriánt is énekeltek), míg az evangélikusok szélesebb műfaji skálán mozgó repertoárja gazdag – elsősorban német orientáltságú – zenei életről tanúskodott.