Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken

Az a meggyőződés vezetett, amikor 1999 után 2003 őszén ismét tanácskozásra hívtuk a napjainkban az agráriumban – falvainkban, mezővárosainkban – zajló társadalmi átalakulást, kulturális értékváltást figyelemmel kísérő, dokumentálni és értelmezni törekvő etnográfusokat/antropológusokat, majd kötetbe gyűjtöttük a tanácskozáson elhangzott előadások tanulmánnyá formált változatait, hogy szaktudományunk művelői közérdeklődésre számot tartó válaszokat tudnak adni napi aktualitású, a magyar társadalom tagjainak életminőségével összefüggő kérdésekre.
Olyan válaszokat természetesen, melyek nem a többi társadalomtudománynak ugyanezekre a kérdésekre adott jó vagy rossz válaszait ismételgetik egyetértőleg vagy bírálólag, hanem az etnográfusi látásmódból és módszerekből következően sajátosak, s ezért figyelmet keltőek: érdemesek a szakmai és szakmán kívüli érdeklődésre. Ha más társadalomtudományokétól karakteresen különböző válaszai vannak a jelen kérdéseire az etnográfiának/antropológiának, azért vannak, mert – e szaktudomány szemléletéből és metodikájából következően – a hagyományhoz viszonyítjuk, a jelent át- meg átható hagyományelemekből reméljük megérthetni mindazt, ami napjaink átalakulásának jellemzője. S aminek végkifejlete a hagyomány figyelembe vétele nélkül, csak a céllá fogalmazott modernizációs jelszavakra figyelve aligha prognosztizálható. Abból az elméleti előfeltevésből indulunk tehát ki, hogy a mindenkori „jelen” a lehető legszélesebben értelmezett „előzményei” – azaz: a társadalmilag elfogadott normák, szokások, tevékenységi mechanizmusok, illetve (másként fogalmazva) az organikus, avagy organizált közösség által szentesített hagyomány – nélkül nem érthető meg.
A hagyomány ugyanis nem a megőrződött régiességet, az eltökélten a múltra hivatkozást, a múlthoz igazodást jelenti. Olyan dinamikus szabályrendszere az ember társadalomban létezésének a hagyomány, mely a „régit” és az „újat”, a jól beváltat, a sokszorosan begyakoroltat és a kísérletit, az éppen most elfogadottá, szokásossá formálódót szervezi működőképes, a közösség minden tagja számára cselekvési vezérfonalul felkínálkozó kulturális rendszerré.