Tapasztalatok, cselekvő egyének, felelősség

Ha meg akarjuk mondani, mitől jó történelem a mikrotörténelem, akkor először is definiálnunk kell. Körbejárnunk a határait, és megjelölnünk, hogy mi számít még mikrotörténelemnek, és mi esik már kívül rajta. Oroszország történetének mikrotörténelmi megközelítése alkalmas tárgynak mutatkozik ehhez a feladathoz: az eltérő karakterű diktatúrák és az egyén viszonyát több időmetszetben vizsgálva a háttérben a mikrotörténelem definíciós problémái is konkrétabb alakot öltenek, így végül közelebb kerülhetünk ahhoz a kérdéshez, mi a mikrotörténelem. Meghatározásának három elemét fogjuk sorban megismerni: a mikroelemzést, az általánosságra törekvést és az egyén történeti cselekvő voltának kiemelését. Az elkövetkezőkben először a Kazusz című oroszországi mikrotörténelmi évkönyvről esik szó, majd részletesen ismertetem Orlando Figesnek a sztálini Szovjetunió mindennapjait bemutató mikrotörténelmi jellegű munkáját. Ennek ös - szegzése után a könyv elemzését szeretném adni, amihez Adam Zamoyskinak a Napóleon sikertelen oroszországi hadjáratát tárgyaló művét hívom segítségül. Érdemes meglehetős részletességgel beszélni ezekről a történeti munkákról, mert egyfelől önmagukban is rendkívül érdekesek, másfelől pedig éppen a részletek aprólékos elemzése az, ami a mikrotörténelmi sajátosságokat kidomborítja. Az orosz történelem specifikumaiból fakad, hogy a microstoria eredeti koncepciójában oly nagy hangsúly kapó cselekvő egyének (E. P. Thompson kifejezésével: az agency hangsúlyozása) itt sajátos fényben jelennek meg. Ezt, azaz a definíció harmadik elemét szeretném a középpontba állítani az „orosz mikrotörténelem”, vagyis az elemzés alá vont munkák vizsgálata során. A tanulmány lezárásakor arra szeretném a hangsúlyt helyezni, hogy melyik ismertetett munka mennyire nevezhető mikrotörténelminek, és miért; mi az, ami esetleg hiányzik belőle; mi kell ahhoz, hogy egy munkát mikrotörténelminek minősítsünk; s miért lehet azt mondani, hogy a mikrotörténelem a hagyományosabb történetírásnál vagy makro-megközelítésnél jobb történetírás?