Pauer

Az ezredfordulón Pauer Gyula a magyar művészet egyik legjelentősebb egyénisége. Hozzá fűződik a Pszeudo* elmélete és gyakorlata, szobrászi alaptevékenysége mellett kevés olyan művészeti ágat tudnánk említeni, melyben nem alkotott volna emlékezeteset, vagy ne lett volna kreatív köze. Bizonyítja mindezt a Műcsarnokban 2005-ben rendezett életmű kiállítása, az ezt követő sajtó- és médiavisszhang és egy jelentős állami díj is. Az ilyen művész megkülönböztetett bánásmódot érdemel a művészettörténész „szakma” oldaláról is. Kötetünk a művek csaknem teljességre törekvő bemutatása mellett egy szakdolgozatra és egy összegyűjtött forrásanyagra is támaszkodik (Szőke Annamária: Szjsz-jegyzék) és közli a Pauerról írott legfontosabb tanulmányokat, a vele folytatott, fontosabb beszélgetések, interjúk szövegeit. A rögzített és leírt beszélgetések közlését – forrásértékük mellett – azért is fontosnak tartottuk, mert a művésszel folytatott „konzultációk” mellett sok esetben ezek a jelentették egy-egy mű megértésének és értelmezésének a kiindulópontját. A közölt képanyag elsősorban dokumentatív, amellett, hogy igyekszik a legkorszerűbb reprodukciós technikát alkalmazni. A bibliográfia megközelítőleg teljes. A műtárgyjegyzék (oeuvre-katalógus) egyszersmind az életmű kiállításnak is dokumentuma, de annál bővebb; csaknem minden tétele illusztrált. A tudományos igényességgel összeállított kötet remélhetőleg méltón példázza az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet egyik alapvető célkitűzését: a kortárs művészet minél alaposabb dokumentálását, forrásainak közzétételét, jelentős alkotónak bemutatását. Elmondhatjuk, hogy a Pauer-könyvvel egy több évtizedes folyamatos kutatómunka jutott el újabb állomáshoz. (Az egyik előző stációja a Fővárosi Önkormányzat szíves támogatása után is csak a következő eseményre futotta: „Utolsó előtti munkafázis”. Könyvlapbemutató. Pest Center Galéria, Budapest, 1997. dec. 15–1998. jan. 15., ahol a készülő könyvhöz összegyűjtött nyersanyag xeroxozott lapjai voltak láthatók.) Ugyanakkor tudjuk, hogy még ez a tekintélyes kiadvány sem zárhat le semmit, hiszen – amint mondani szokták – csak a további kutatások viszonylag megbízható kiindulópontját jelenti, és az életmű sem zárható le, remélhetőleg még hosszú évekig. Itt szeretnénk köszönetet mondani azoknak, akiknek a neve közreműködőként nincs feltüntetve az impresszumban, mivel a munka egy korábbi fázisában voltak a segítségünkre: az egykori Seneca Kiadó szerkesztőjének, Kéry Piroskának, valamint Kadlicskó Tamásnak, aki a képek szkennelését támogatta. A műtárgyjegyzék elkészülésében részt vevőknek külön köszönetet mondunk az azt bevezető sorokban. Miként ott külön, itt a könyv egészének elkészülésében játszott ösztönző, támogató és sürgető „munkájáért” köszönet illeti Pauer Gyulát, akinek a végre kézbe vehető kötet remélhetőleg nagy örömet is fog okozni a sok évig tartó nem kevés bosszúság után. Korábbi elképzelésünk az volt, hogy a könyv szakmai lektorálására Körner Éva művészettörténészt kérjük fel, aki Pauer barátja és műveinek nem csak értő, hanem beleérő értelmezője volt évtizedeken keresztül. Éva halála sajnos e terv valóra váltását nem tette lehetővé. Szeretnénk a kötetet kicsit az ő emlékének is ajánlani, és befejezésül az ő soraival zárni e rövid bevezetőt: „Pauer szüntelenül kérdező művész. Nem úgy, hogy szembesül a kérdésekkel és megadja rájuk a választ – nemhogy általános érvényű választ nem ad, de még a maga nevében, szubjektíve sem ad választ. Művészetének lényege, tárgya, válasza a kérdés, annak felismerése és tudomásul vétetése, hogy dolog és látszat egymással soha azonosulni nem tudó minőség, hogy az önmagában való tárgy, a végső igazság el nem érhető a látszatok végtelenül sorjázó és egymást átható burkai alatt. A művész csak azt teheti, hogy ráébreszt szemléletünk relativitására. Ez a feladatvállalás involválja Pauer művészi mozgékonyságát, hogy nagyon sok oldalról, nagyon sok helyről provokálja az igazságot, neki minden műfajban mozognia kell, hogy minden dimenzióból közelítsen és szüntelenül bizonyítsa megismerésünk korlátolt lehetőséget. Pauer filozófus művész, de kérdéseit és állításait a művészet érzéki képeiben fogalmazza meg, ha verbálisan fogalmaz, akkor költő, de szobrász, festő, filmművész – filmnyelvi alkotó, színházi tervező és színész is –, hisz a képmás a legnagyobb titok; az ember meg van attól a képességtől fosztva, hogy saját arcát lássa – innen e tükör mágikus hatalma, itt kezdődik a megismerés lehetőségének legszemélyesebb gyötrelme.” (Új Művészet, 1991/9. 17.)

A szerkesztők