Mozgó frontvonalak

Az 1541 és 1568 közötti két és fél évtized sorsformáló korszaka volt a magyar történelemnek, de vele együtt Kelet-Közép-Európa déli felének is, számos olyan vonatkozással, amely a kontinens, illetve az akkori kor világtörténelmi folyamataira is kihatással volt. Buda török kézre jutása ( 1541 ), és ezzel együtt az 1526-1538 között kialakult és fokozatosan növekvő szerémségi-szlavóniai török hódoltság kiterjesztése a Duna mentén a magyar fővárosig, a már több évtizede az ország felett lebegő balsors beteljesedése volt. Ez nemcsak mohácsi vereségünknek és Lajos királyunk tragikus halálának volt a következménye, sőt nem is csupán az ország végzetes két pártra szakadásának (hogy ki Bécstől várt védelmet, ki pedig Isztambultól diplomáciai katonai erőt a hatalmon maradáshoz); hanem leginkább annak a nyomasztó „objektív” helyzetnek, hogy a magyarság a világbíró Oszmán Birodalom ellenében legjobb akaratával is csupán részeket tudhatott megvédeni hazájából. Az oszmánok velünk szembeni katonai-gazdasági túlsúlya a döntéshozók körében Budán már jóval a végzetes mohácsi csata előtt ismert volt, de az is, hogy Magyarországot Szulejmán szultán seregétől csak számottevő külső segítséggel lehet megvédeni. A Magyar Királyság már nem csupán egy - a Balkán-félszigeten sikeres - katonaállammal állt szemben, hanem egy világbirodalommal. Máig ható igazság az ókorból eredően, hogy világbirodalmat csak világbirodalom állíthat meg.
Szomszédunk, Ausztria épp az oszmánok magyarországi megjelenése idején vált világbirodalommá, a Bécset uraló Habsburgok irányítása alatt - igaz, sokkal inkább madridi vagy nürnbergi (augsburgi), mint bécsi céloknak és érdekeknek megfelelően. Hunyadi Mátyás nagy ellenfelének, III. Frigyesnek dédunokája, Habsburg Károly 1516-tól Spanyolország királyaként, 1519-től pedig a Német-római Birodalom császáraként uralkodott. Öccse, Ferdinánd 1521-től csupán az osztrák örökös tartományok főhercege volt, aki az 1515. évi bécsi szerződés értelmében a magyar és a cseh trón várományosának is tekintette magát, ha a magyar-cseh Jagellóknál öröklési gond lépne fel; felesége, Jagelló Anna is magyar-cseh királylány volt. Károly és Ferdinánd húga, Habsburg Mária pedig Magyarország és Csehország királynéjaként élt Budán a mohácsi katasztrófáig. Ezek a családi szálak azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a hatalmas Habsburg Birodalom katonai ereje Nándorfehérvár eleste (1521) után meginduljon, és a Magyar Királyságot megvédje. Sokakat lehet okolni ezért, itthon és külföldön egyaránt. De a tényeken ez utólag semmit sem változtat. A magyar és a segítségünkre jött cseh haderő a mohácsi síkon nem elsősorban királyi és főúri mulasztások, hanem a történelmi szükségszerűség könyörtelensége miatt szenvedett hatalmas katonai és stratégiai vereséget. A magyar mozgástér akkoriban tulajdonképp csak annyi volt, hogy a ránk mérendő csapásokból mennyit tudunk kivédeni, a rossz helyzetet kevésbé rosszá tenni. Ennek tudomásul vétele Budán és másutt az országban nehezen ment, mert Magyarország évszázadokig - leszámítva a 1241. évi tatárjárást - meg tudta védeni magát, mivel az ellenfelek ereje is hozzávetőlegesen arányban volt hazánkéval. Ebben sokat számított az ügyesség, a bátorság, a szervezettség és a fortély, amellyel őseink rendelkeztek. Most azonban teljesen új helyzet állt elő, s az előbbi már egyre kevesebbet nyomott a latban: egy világbirodalom tört ránk és rajtunk keresztül Közép-Európára, hogy nagy stratégiai céljait megvalósítsa. Magyarországot ettől kezdődően csak egy olyan erős külső hatalom védhette meg, amelynek erőforrásai szembeállíthatok voltak az oszmánokéval. Ennek olyan közép-európai hatalomnak kellett lennie, amelynek érdekrendszerébe ez a hatalmas küzdelem beleesik. De a magyarországi helyzetnek volt más olvasata is: megértik-e az európai hatalmak, hogy Hungária megvédése róluk is szól; elhi- szik-e, hogy a török seregek képesek arra, hogy Európa közepéig kiterjesszék hadmozdulataikat. S ha mindez fennáll, képesek-e a cél érdekében összefogni?.....