Lefojtva

Az 1956-os megtorlást követő két évtized a kommunista társadalomátalakítási kísérlet legmélyebb változásokat előidéző időszaka. A magyar társadalom gazdasági és demográfiai tartalékainak köszönhetően a jövőfelélő politika csődje ekkor még nem volt szembeötlő, noha a lokális jelenségek, konfliktusok vizsgálata azt mutatja, hogy a pártállamot mint uralmi és gazdasági rendszert ezekben az években is számtalan működési zavar jellemezte. A magyar társadalom – s különösen a vidék társadalma – a kényszerkollektivizálást követően a lefojtottság állapotában élt. A pártállam 1957-től újra kiépítette és megszilárdította hatalmi struktúráit, a nyílt ellenállás eleve reménytelen, mondhatni: értelmetlen volt. A lefojtottság ugyanakkor nem azonos az apátiával. Miként a szénégetők által épített boksa mélyén csendben izzik a fa, és füstje a földkupac kis résein keres utat magának, úgy próbálta a vidék alávetett társadalma is képviselni az érdekeit, bővíteni az életlehetőségeit. A küzdelem többnyire sikertelen maradt: a kollektivizálást követő elvándorlással kombinált életmódváltás, a falvak elöregedése, de a besúgóknak kiszolgáltatott társas kapcsolatok is jelzik, hogy a boksa réseire dobott föld eredménnyel fojtotta el a helyben történő boldogulásra irányuló törekvéseket. Előfordult azonban, ahogy azt a háztájizás, a téeszek melléküzemágainak megteremtése, a hivatás magas szintű ismerete, egy-egy esetben az egyház érdekeinek karakteres képviselete is példázza, hogy a lefojtottság állapotában is volt mód bizonyos fokú autonómia megőrzésére, sőt még a mozgástér tágítására is.