Jezsuiták Magyarországon és a világ más részein

A jezsuiták magyarországi anyatemplomának, a pesti Jézus Szíve-templomnak a története híven tükrözi a magyar jezsuiták 20. századi életét és sorsát: a sikereket és a szenvedéseket. A jezsuita templom, a főváros azon kevés temploma közé tartozik, amelyek a hívek szorgalmazására és nagyrészt az adományaikból létesült. A templom egész történetét végigkíséri a hívek szeretete és gyermeki ragaszkodása lelki atyáikhoz, a jezsuitákhoz. A templom élete szervesen összefonódott a környező jezsuita intézmények munkájával, a szomszédos Kongregációs Otthon a templomban nem végezhető lelki gondozás és a hitbuzgalmi élet központjává vált, amelyet a templomban szolgáló jezsuiták vezettek. A Jézus Társaság működésének második korszakában, az 1853-as újrakezdés után, a főváros területe sokáig csak missziós terület volt, gyakran megfordul-tak a Társaság tagjai, de csak átmenetileg. Az első állandóan Pesten lakó jezsuita P. Weninger Sándor SJ (1813–1896) prédikációival és egyéb lelkipásztori szolgálataival nagyon belopta a jezsuitákat a polgárok szívébe. Azonban az állandó letelepedésre, akkor nyílott kedvező alkalom, amikor a magyar kormány elrendelte, hogy minden középiskolai tanár köteles működése előtt a budapesti egyetemet látogatni és az előírt vizsgákat letenni. A választás a Belső-Józsefvárosra esett, egykori nevén Pacsirtamező, amely 1777-ben nyerte el a Józsefváros nevet. A jezsuiták először 1886-ban az Ősz (ma Szentkirályi) utca 36. szám alatti Szathmáry Károly-házat bérelték ki évi 3000 forintért. Ez akkoriban borsos ár volt, de megérte, mert a honvédtiszt és későbbi országgyűlési képviselő tekintélye megóvta a jezsuitákat a kellemetlen támadásoktól. Szathmáry Károly (1830–1891) szíves örömmel fogadta be a fővárosba letelepülni kívánó jezsuitákat a házába albérlőként, és tekintélyével megakadályozta a nem kívánt politikai támadásokat. (Részlet a kötetből)