Jezsuita olvasókönyv

A Jézus Társaságát alapító három diák, a jezsuita rend mustármagját alkotó három meghatározó személyiség, a későbbi: Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc és Boldog Fáber Péter, a XVI század első harmadában tanult Párizsban az egyetemen, találkozásuk és barátságuk döntő kihatással volt az elkövetkező évszázadokra. A középkorban a párizsi egyetem az első helyet vívta ki az európai egyetemek között. A XVI. század első harmadában már egy kicsit megkopott a régi fénye, mivel sok másik egyetem is nagyon jó hírnévnek örvendett, de a komoly tudományok művelése terén még mindig vezető szerepet játszott. A városnak csaknem egyharmadát tették ki a különféle kollégiumok, ahol főként a különféle alapítványi ösztöndíjasok vagy a fizető diákok laktak és tanultak. A Szajnától délre eső városrész, a ma is ismert nevén Quartier Latin (latin negyed) mintegy 12–15 ezer diáknak nyújtott otthont. A tudományegyetem a teológiai, kánonjogi, orvosi és szabadművészeti karokat foglalta magába. Ez utóbbiban bölcseletet, klasszikus nyelveket és retorikát oktattak. Az egyetem tanulói nemzetiség szerint elkülönülve laktak és tanultak a különböző kollégiumokban. Négy nemzetiséghez lehetett tartozni: normandiai, picardiai, német és francia. A francia csoportba tartoztak a Párizstól keletre és délre lakó franciák, valamint a spanyol, portugál és olasz tanulók. A legtöbb kollégium az alapítójának a nevét viselte vagy egy szentről nevezték el, mindegyiket egy köztiszteletben álló, tudós egyetemi tanár – a primarius – vezette. A kollégiumban általában három-négy ágyas szobákban nyertek elhelyezést a diákok. A kollégium tanárai együtt laktak és étkeztek a bennlakó tanulókkal – a konviktorokkal –, akik maguk fizették a tandíjat. A gazdagabb diákok – a cameristák — külön tanárok vezetése alatt tanultak, ide tartoztak – a bursarik – az alapítványi ösztöndíjas tanulók is. A kollégiumokba bejártak tanulni, a szegény sorsú diákok – a martinetek –, akik a tanároknak vagy a gazdagabb diákoknak szolgáltak és a kötelező munkájuk függvényében tudták látogatni az előadásokat. Rajtuk kívül számos, „örök diák” – galoche – tanult az egyetemen, akik nem vették komolyan a tanulást, az előadásokat nem sűrűn látogatták és általában a vizsgáikat sem tették le. A diákok a kollégiumonként változó, különböző sötétszínű, de egyforma szabású ruhát viseltek, derekukon vastag bőrövvel. A kollégiumokban lakó tanulóknak a házon belül latinul kellett beszélniük, nem volt szabad kimaradozni, házon kívül aludni, csak külön engedéllyel hagyhatták el a kollégiumot és a kijelölt társaikkal – általában szobatárssal – együtt mehettek a városba. (Részlet a kötetből)