Így volna hát

„A korok visszagyűrődésének jelenkori tapasztalata válaszol a kérdésre, hogy a történő idő metaforikus helyére visszagondolva végül is miféle időt láttat veled ma a Villa Rubino Cicerone. Olyat, ahol egymásba ékelt időrétegek, egymásba töredezett korok, együtt élő újjászületések és halottságok együttesére látsz, többféle látásmód prizmáján (teóriastílusán) át szemlélve, amint az idő kíméletlenül egymásba préseli a maga premodern, modern, posztmodern rétegeit.
Jelenkorodat hívhatod transzmodern időnek (hogy ne szaporítsd újabbal a fogalmakat): barbárságok és civilizációk, tortúrák és humaniórák labilis alapú masszívumának. A heterokron idők most épp visszagyűrődni látszanak. De elég egy pillanat, és meglazulhat a szorításuk, elmozdulhatnak egymáson, hogy aztán (mint az ezredvég utolsó, ígéretes évtizedében is tették) ellenirányú mozgással torlódjanak egymásra.


Azt is mondja ez a hely, hogy életed személyes idői sem torlódnak egymásra másként. Jelen írás ajánlása szólhatna így: Annak, aki akkor még nem volt eltemetve, és annak, hívebbnek és igazabbnak, aki akkor még eltemetve volt. Saját időrétegeid is egymásra gyűrődve mozdulnak el, hol visszacsapódva, hol meglódulva váratlanul. Értheted őket bárhogy; végső soron mindig biztosra vett időd ellenében élsz. De vajon megértheted-e az időt annak ellenében, amit róla biztosra veszel?”


(részlet Az időzésről című esszéből)