Hungarian Dances 1784–1810

A Musicalia Danubiana jelen kötete napi használati zene, mégpedig szórakoztató zene különféle szintű lejegyzéseit tárja az olvasó elé. Jelentőségük elsősorban nem esztétikai, hanem zenetörténeti és -szociológiai, s ebből kiindulva kell megítélnünk a darabok színvonalát is. A közölt 238 tánc mindazonáltal számos zenekutatási témát érint. Elsősorban is: egy főként írás nélkül terjedő zenei anyagról ritkán tájékozódhatunk ennyire „életközeli” feljegyzések alapján, (így talán sok olyan szólamvezetési és felrakási ügyetlenség, melyért hajlamosak lennénk az egykori zeneszerzőt vagy leírót okolni, a félnépi praxis közvetlen lekottázásával magyarázható.) A darabok közismert formái és formulái – mint ahogy azt a bevezető tanulmányban idézett, Heinrich Kleintól származó leírás kiemeli –, előadásról előadásra változva szólaltak meg. Nos: a kiadásunkban olvasható változatok (a jegyzetekben hivatkozott további előfordulásokkal együtt) lehetővé teszik, hogy mind az állandó elemeket, mind a változatképzés fokát-módját megfigyeljük. Az egyes gyűjtemények forma, faktúra, harmonizálás tekintetében nem egységesek: a korabeli „közreadók” különböző mértékben stilizálták a kezükbe került anyagot. Minthogy e följegyzések a 18–19. század fordulójáról származnak, érzékeltetik azt is, mi volt az a zenei köztudat, mely Haydn, Mozart, Beethoven „magyaros” betétjei mögött állt, vagyis milyen képet alkotott a korabeli zenész a „magyar” táncról. A verbunkos zene a 19. század első felében érte el fénykorát: 1810 után jelentek meg egyrészt szórakoztatásra-előadásra szánt reprezentáns darabjai (pl. Bihari, Lavotta, Csermák, Rózsavölgyi), majd a későbbiekben műzenei feldolgozásai (Erkel, Mosonyi, Liszt). A jelen kiadás rávilágít arra az előzményre, melyből e jobban ismert és számontartott zenei anyag előlépett. S végül aligha kétséges, hogy a 19–20. századi cigányzenekarok repertoárjainak legkiérleltebb, legértékesebb rétege éppen ennek a verbunkos-repertoárnak továbbélése: így a táncok kiadása és elemzése a népzenekutatás számára is nélkülözhetetlen. Mert bár téves volt a 19. századnak – olykor ma is visszhangzó – nézete, mely e zenét a magyarság ősi, jellemét legjobban tükröző megnyilvánulásának tartotta, az kétségtelen, hogy egy magyar tánczenei tradíciónak és a 18. századi európai műzenének.találkozásából született jellegzetes, bizonyos értelemben klasszikus repertoár és stílus ismertetőjegyeit és történetét vizsgálhatjuk e kiadvány segítségével, mely a magyar zenetörténethez és a kor európai zenetörténetéhez egyaránt hozzátartozik.