Helikon 2021/4

Irányok a gyerekirodalom-kutatásban

A gyerekirodalom kutatása – az utóbbi évekig – nem tartozott a magyar irodalomtörténet és irodalomtudomány legfontosabb feladatai közé. Ennek a témától való „akadémikus” idegenkedésnek, az előítéleteknek több oka is van. A magyar irodalom történetében sokáig nem volt olyan intézmény, amely a gyűjteményezéssel, a pedagógiai felhasználhatósággal, a gyerekirodalmi alkotók életművének feltárásával, az írói kultuszokkal vagy akár csak a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom történetének feltárásával foglalkozott volna. Az európai, illetve a nyugati, nemzeti – vagy regionális – irodalomtudományi intézményrendszerekben, más-más tudománytörténeti háttérrel ugyan, de szinte a 19. századi kezdetektől léteznek ilyen gyakorlatok. A francia vagy az angolszász irodalomtudományos diszciplínákban sosem vált külön a gyerekirodalom kutatása a szépirodalmi szövegek (a hamis ellenpontként „felnőtt irodalomnak” is nevezett szövegek) értelmezésétől, a német irodalmi intézményrendszerben pedig a pedagógiai főiskolák és egyetemi karok voltak azok, amelyek kutatóhelyeket, virtuális intézményeket, kutatási „projekteket” működtettek, irodalomtörténeteket írtak már a 19. században. A kelet-európai irodalmakban a gyerekirodalom 20. századi, ideológiai kisajátítása hozta meg paradox módon a gyerekirodalom tudományos igényű feltárásának igényét: egyfelől a politikai ellendiskurzusaként működő esztétikai ideológiai gondolkodás megjelenése (Paul de Man hatása), másfelől az ideologikus gyerekirodalmi hagyományokkal való szembenézés értelmezői szándéka volt az, amely a modern irodalomtudományi nézőpontok elemzői módszereit hívta segítségül a maguk korában elhallga(tta)tott kritikai viták utólagos pótlásaként. Lapszámunk Hermann Zoltán és Kalavszky Zsófia szerkesztésében a gyerekirodalom angol–amerikai, francia, német és orosz kutatóműhelyeinek legújabb eredményeiből ad válogatást.

A Szerkesztőbizottság