Mulasics László kiállítása

A katalógus beköszöntők általában vidámak és könnyedek, ahogy az egy előszónál szokásos. Ez most nem ilyen, egyértelmű, hogy miért. Van a dologban lelkiismeret furdalás: életében kellett volna ezt a kiállítást megrendezni, de akkor úgy gondoltam, ráér, van időnk. Nem maradt idő. A másik nehézséget okozó elem, hogy jó baráti viszonyban voltam Mulasiccsal, sokszor és jókat beszélgettünk, söröztünk és boroztunk, dohányoztunk rendesen. Legendás Káli-medencebeli műtermében vidám és zajos összejövetelek voltak, mindegyik a nyár tetőpontját jelentette, ilyenkor összes „barátunk, rokonunk és üzletfelünk" összegyűlt a közeli és távoli környékről. Megnéztük az új képeket, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Az utolsó ilyen este 2000-ben, egybeesett a nyár nagy viharával, Tapolca felett elsötétült az ég, hatalmas villámok csapkodtak, de felettünk még sütött a nap. Aztán minket is utolért a vihar, mindent elmosott, a gulyással, bográccsal be kellett menekülnünk a műterembe. Szép este volt, még akkor is, hogy hazafelé Dörgicsére kidőlt fákat, sárfolyamokat kellett kerülgetni az úton. Ez a privát mulatság csak annyiban érdekes, hogy 2001 júliusában azon a napon amikor a végzetes baleset történt délután háromra fel kellett jönnöm a Balatonról Kiscellbe. A nyár legmelegebb napja volt, égetett a hőség, azt hittem nem fogjuk - se én, se öreg kutyám - túlélni az utat. Nekünk sikerült, neki nem. Másnap visszatérve oda akartam szólni Feketebácsra, hogy mikor lesz az évi mulatság, amikor kaptam a telefont, hogy már nincs kit hívni.