Fogyasztás, hírnév, politika

1998 áprilisában ismerkedtem meg először néhány gábor roma családdal, amikor Maros megyében – az Open Society Institute leendő ösztöndíjasaként – helyszínt kerestem egy gáborok között végzendő antropológiai terepmunkához. Az 1998-ban ott eltöltött három hónap folyamán a kutatómunka fókuszában – akkori szakmai érdeklődésemmel összhangban – a halotti rítusokkal kapcsolatos ideológiák és gyakorlatok álltak. A gábor roma ismerőseim által a kötetlen beszélgetések és a (félig) strukturált interjúk során gyakran alkalmazott olyan diszkurzív stratégiák, mint a témakerülés és -váltás azonban hamar ráébresztettek arra, hogy az e tárgyú társalgáshoz kapcsolódó intenzív személyes és társadalmi érzékenység (a nyelvi és egyéb tabuk sora stb.) megnehezítik, esetenként pedig etikai szempontból problematikussá teszik a metapragmatikai kommentárok megismerését. A kutatói témaváltás ezért, ha elkerülhetetlennek nem is, de mindenképpen megfontolásra érdemesnek tűnt. Szakmai érdeklődésem a 2000 áprilisában folytatódó terepmunka során fordult a gábor romák ezüst presztízstárgyai – poharai és fedeles kupái –, valamint a körülöttük kialakult informális presztízsgazdaság felé.

A gábor romák (vagy gáborok) a Romániában élő számos roma csoport egyikét alkotják. Rendszerint háromnyelvűek: anyanyelvük egy vlah ŕomani változat, emellett környezeti nyelvként beszélik a regionális magyar változatot, és megtanulják a románt mint államnyelvet is (lásd szalai 2006, 2010). A legnépesebb gábor roma közösségek ma Maros megyében találhatóak, emellett nagy számban élnek gáborok Erdély olyan nagyvárosaiban, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó, Arad, Szatmárnémeti vagy Temesvár. Túlnyomó többségük román állampolgár és romániai állandó lakóhellyel rendelkezik, az 1989-es politikai rendszerváltást követően azonban néhányan Magyarországon telepedtek le, megszerezve a román mellett a magyar állampolgárságot is. (Akad olyan gábor család, amelynek tagjai évtizedek óta az Amerikai Egyesült Államokban – Kalifornia államban – élnek, házasságkötés előtt álló gyermekeik és unokáik számára azonban továbbra is az erdélyi gábor közösségek valamelyikéből választanak párt.) Az általam megismert gáborok döntő többsége a Hetednapi Adventista Egyház tagja, néhány család a Pünkösdista és a Jehova Tanúi Egyházhoz csatlakozott, megint mások – hasonlóan a magyar többségű erdélyi régiók nagy részére jellemző gyakorlathoz – reformátusok. A nem romákkal folytatott kommunikáció, a kifelé irányuló önmeghatározás során ismerőseim rendszerint a „gábor”, vagy a „kalapos gábor” etnonimákkal utaltak önmagukra, és az erdélyi magyarok és románok is így ismerik őket. A közöttük szerveződő diskurzusokban azonban többnyire egy másik, a belső önmeghatározáson alapuló etnonimát alkalmaznak: az „amare feli ŕoma”, vagyis a ’mi-féle, magunkfajta romák/olyan romák, mint mi’ kifejezést használják.

Részlet a kötetből