Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete

Hajdan vagy máig valamilyen indoeurópai nyelvet beszélő népek őstörténetéről írni majdnem annyit jelent, mint egy kisebbfajta világtörténelmet. A feladat csak alig szerényebb akkor, ha - mint most - csak régi és nagyon régi évezredekről lesz szó. Az előttünk álló gondot talán V. G. Childenak, e század egyik legkiválóbb őstörténészének egy 1957 októberében írott, de csak 1979 decemberében felbontott búcsúlevelével lehet érzékeltetni: "Nem látok már semmi reményt arra, hogy a most rendelkezésre álló adatok alapján megoldhassam azt a kérdést, amely a leginkább érdekel: az árja népek bölcsőjének a helyét." Furcsa, amit az immáron több mint kétszáz éves tudományág története elárul: minél többet tudunk a rejtélyeiről, annál inkább távolodni látszik a megoldás. Bonyolódnak a szálak, egyre régibb korokba tolódik vissza az az idő, amelyben az árja bölcső helye talán megfejthető. Közben az adatok és eredmények áttekinthetetlen könyvtömeggé váltak, nem is beszélve az elméletekről. Holott jórészt olyan dolgokról van szó, amelyekkel majdnem mindennap találkozhatunk, akár nyelvtanulás közben, de az iskolai tankönyvekben is. Mi, magyarok, akik egy finnugor nyelvet beszélünk, talán kívül is maradhatnánk e kérdések körén, ha népünk története immáron hosszú évezredek óta nem lett volna szoros kapcsolatban indoeurópai népekkel és nyelvekkel. A honfoglalás óta pedig - véglegesen és messze szakadva uráli rokonainktól - ilyen nyelveket beszélő népek egyre szorosabbá váló gyűrűjében élünk, amelyek egyre nagyobb lélekszámú, a magyar nép és nyelv törzséhez tartozó tömböket szakítanak le rólunk. Gondoljunk csak a körülöttünk Erdélyben, a Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken élő magyarság szétszórására és beolvasztására tett kísérletekre! Ezt a legjobban Illyés Gyula 1946-ban írott sorai tárják elénk: immár ebbe a szűkebb hazába és szorongatott helyzetbe vagyunk bezárva és élünk itt körülkerítve, "...alig kevésbé idegenként és félreismerten, mint történelmünk kezdetén. ... A nemzeti féltékenység korából Európa visszazuhant a népi, a törzsi féltékenység korába. ... A nemzetek, higgyük, hogy utoljára, világszerte a népvándorlás terjeszkedő és hódító ösztönében élnek..." Ez volt az egyik szempont, amely arra indított, hogy könyv íródjék e legrégibb idők egyik fejezetének őstörténetéről, hogy a magyar olvasónak tárgyilagos képe és ítélete legyen arról, hol kezdődött el Európa aránytalan "felosztása" indoeurópai és finnugor nyelvű népek között.
Egy másik ok teljesen gyakorlati és szakmai. Látni fogjuk, hogy az indoeurópai "őshaza"-elméletek nagy részében Magyarország, vagy tágabb otthonunk, a Kárpát-medence, milyen fontos szerepet kap. Az a három nagy műveltségi egység, kultúrkör, amelyek nélkül indoeurópai őstörténetről egyetlen elméletben sem lehet beszélni, évezredekkel ezelőtt hosszú időkig és több alkalommal is hazánk területén (és igazából sehol másutt nem) érintkezett egymással. Ezt csaknem hetven évvel ezelőtt igen világosan fogalmazta meg kiváló ősrégészünk, Márton Lajos: azok a vizsgálatok, amelyekből a régészet a maga eredményeit levonja, nehéz feladatot jelentenek Észak-Európában is. Százszorta nehezebb azonban nálunk a középdunai medencében, a népek országútján, ahol a kőkortól kezdve nem találkozunk zavartalanul érvényesülő evolúcióval. Észak-Európa földjét úgy érik el a hatások - folytatja Márton -, mint a szabályszerűen ismétlődő parti hullámtörés; nálunk egymást keresztezik a hullámkörök, kavarognak mint az örvény, meglepő, ismeretlen, a környezettel kapcsolatban nem levő jelenségeket vetnek fölszínre, máskor jólismert s látható formákat sodornak koruknak ellentmondó környezetbe. Akár tetszik tehát, akár nem, ha ezeket a valóban világtörténeti jelentőségű kérdéseket kutatni kívánjuk, a Dunántúl és az Alföld őskori művelődéseit nem hagyhatjuk figyelmen kívül...