Az etnikai alapú területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát-medencében

Bevezetés A 19. századi nemzetállamok építőinek ideálja, az  „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban lezajlott etnikai tisztogatások, kényszermigrációk, az erőltetett asszimiláció ellenére, valamint a bátorított, illetve eltűrt bevándorlók (pl. vendégmunkások, menekültek) tömeges megjelenése miatt szinte egyik európai államban sem valósult meg. Kontinensünk jelenlegi 700 milliónyi lakosa közül csupán 81% az egyes országok államalkotó nemzeteinek tagja, 10% az őshonos (autochton) nemzeti és etnikai kisebbségeket alkotja, míg a  maradék 9% ún. „jövevény” (allochton, az  elmúlt évszázadban bevándorolt) etnikai közösség tagja. A  fentiekben említett nemzetállami homogenitáshoz a  népszámlálási adatok szerint az  európai országok közül (a kisállamokat leszámítva) legközelebb Albánia, Lengyelország, Portugália áll, ahol a lakosságnak több mint 95%-a az  államalkotó nemzet tagjának számít. Etnikai-nyelvi szempontból leginkább tarkának (a sajátos etnikai-politikai helyzetű Belgiumot, Boszniát, Ciprust és Svájcot, illetve az egymilliónál kisebb népességű államokat figyelmen kívül hagyva) Lettország, Macedónia, Moldova és Észtország számít, hiszen esetükben a kisebbségek együttes aránya meghaladja a 30%-ot. E jelentős, egyes esetekben fokozódó etnikai-nyelvi tarkaság, a második világháború emlékeinek tompulása, majd a volt szocialista szövetségi államok széthullása következtében az 1960-as évektől kezdve az államokon belüli etnikai konfliktusok száma és intenzitása megnőtt. Az esetek többségében megfigyelhető volt, hogy a konfliktusok hátterében a kisebbségek kollektív (autonómiát is magában foglaló) jogainak merev elutasítása és ennek eredményeként a kisebbségek elszakadási törekvései álltak. A hajdani Jugoszlávia és Szovjetunió területén az 1990-es években lezajlott belső háborúkat követően az ilyen jellegű konfliktusok többségét már békés úton, tárgyalásokkal próbálták rendezni, sőt egyes, korábban erősen központosított nyugati nemzetállamok esetében megfigyelhető volt a  decentralizáció, a  regionális önkormányzatiság felé való elmozdulás is (Benedikter 2009). A szilárd demokratikus hagyományokkal rendelkező, területi, kulturális heterogenitását (f)elismerő, a Balkán és a volt Szovjetunió egyes területein fellángoló konfliktusokat elkerülni kívánó államok közül hosszú előzmények után elsősorban Olaszország, Spanyolország, Belgium és az Egyesült Királyság törekedett a területi hatalommegosztás különböző formáit elmélyíteni, melyek közül a  szövetségi és társult államisági rendszer mellett az autonómia a leggyakoribb. Az autonómia lehet nem etnikai (regionális), és lehet etnikai jellegű. Az  előbbire példa lehet Spanyolország és Olaszország néhány, nem kisebbség lakta autonóm régiójának (pl. Andalúzia, Madrid, Szicília) státusa. Az utóbbi, etnikai jellegű autonómia (az etnikai-földrajzi feltételek megléte esetén) lehet területi (pl. Dél-Tirol, Åland-szigetek, Katalónia, Tatárföld) vagy lokális, illetve személyi (kulturális) jellegű (Benedikter 2009).