Az Esterházy-baryton

A baryton (viola di bordone) soha nem lett olyan népszerû, mint a legtöbb vonóshangszer. A viola da gamba hangszercsaládjába tartozik, építési formája és 6 vagy 7 játszóhúrjának hangolása miatt is. A 9-28 zengõhúrját, melyek a balkéz hüvelykujjával meg is szólaltathatóak, - a viola da gamba hangolásához igazodva - leginkább D-dúr hangnembe hangolják. Néha egy harmadik húrkészlet is volt a barytonon, amely a hangszer fedele fölött húzódott és a jobbkéz kis ujjával pengették. A legrégibb ismert hangszer Bécsbõl származik (Magnus Felden, 1647). Johann Georg Krause 1700-ban készített egy gyûjteményt az addig megjelent barytonra írott darabokból. "IX Partien" Ulrich von Württemberg hercegnek ajánlva.

A baryton túlnyomórészt a délnémet-osztrák területen terjedt el (A. Ariosti és J.J. Fux Bécsben például operaáriák kíséretére használta) mégis vannak tudósítások arról, hogy Andreas Lidl, Joseph Haydn kollégája az Esterházy udvari zenekarban, mint neves baryton virtuóz nagy sikereket ért el londoni, és párizsi koncertkörútjain. Legalább öt zenészrõl tudunk Esterházy Miklós herceg zenekarából, akik a barytonnal foglalkoztak, és részben komponáltak is e hangszerre. Ilyen például az olasz hegedûvirtuóz Luigi Tomasini, aki koncertmestere volt az udvari zenekarnak. Mindezek ellenére J. Haydn darabjai felülmúlhatatlanok az ötletgazdagságukban. Több mint 125 triót írt, és még több mint 50 különbözõ hangszerösszeállítású barytondarabot, ám ezek részben elvesztek egy nagy tûzvészben, amely az Esterházy-kastélyban volt. 1775-tõl a herceg felhagyott e hangszer iránti érdeklõdésével, és a marionetszínháznak szentelte magát. Ezzel a baryton virágkora leáldozott.