A magyarországi szlovákok

A Duna völgyében élt egykori és mai nemzetek, nemzetiségek közül a magyarok mellett csak a szlovákok törzsterülete található teljes egészében a Kárpát-medencében. A kötet kilencvenkét forrása – cseppben a tenger – érzékelteti a szlovák nemzetnek a magyarral sokszáz éven át közös államkeretek közt végbement fejlődését. A középkori, újkori Magyar Királyság felföldi vármegyéi, városai, falvai, az etnikai Slovensko területe jelentették a nagy szláv közösségen belüli elkülönülésnek, a hungarus patriotizmusnak és a modern nemzetépítő szlovák nacionalizmusnak egyformán fontos inkubátorát, illetve a kezdetben törékeny értelmiségi csoportokra korlátozott, később egyre tömegesebb hátországát. Forrásválogatásunk arra is fel kívánja hívni az olvasó figyelmét, hogy önálló államiság hiányában a szlovák nemzeti fejlődésben is meghatározóan fontos szerepet játszott a nyelvi, vallási, kulturális dimenzió. Ez azonban a koraújkortól kezdve folyamatosan kiegészült a „tótok lakta Felföld”, a tíz szlovák többségű – és hat nyelvhatár által metszett – felső-magyarországi megyéhez, a szlovákok által a 17. századtól kezdve Slovenskonak nevezett nemzeti térhez kötődő territoriális identitással. Miközben hatalmas kirajzások – a 18. században a török által elpusztított alföldi megyékbe való tömeges áttelepülés, illetve a 19–20. század fordulóján a félmillió szlovákot útnak indító amerikai kivándorlás – rajzolták át a nemzeti határokat. Közép-Európa 20. századi nemzetállami átalakulása nyomán a trianoni országhatárok közt a 18–19. században a felföldi mellett kialakult alföldi szlovákság vált a kisebbségi léthelyzetek történeti, területi bázisává. Kötetünk zárófejezetei a Horthy- és a Kádár-korszak erőteljes asszimilációs folyamatait, illetve különösen a lakosságcsere nyomán lélekszámában megfogyatkozott magyarországi szlovákság történetének legfontosabb eseményeit és jelenségeit mutatják be.