A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője. Kr. e. 400000 – Kr. u. 804

Magyarország területén az elmúlt korok népei változatos, megtelepedésre és az eltérő életmód által támasztott igényekhez sokféleképpen hasznosítható környezeti feltételeket találtak. A Kárpát-medence belső területét az Alpok és a Kárpátok hegykoszorúja védi, termékeny síkságok, dombok, alacsony hegységek vidéke, amely gazdag élővizekben. Földrajzi képe az ember megjelenésének idejére nagyjából kialakult, bár a felszínformáló erők hatására máig folyamatosan változik. Emelkedő és süllyedő területek, erózió, folyók, csapadék és a szél építő és romboló munkája alakította a térséget. A folyók medre a jégkorszak és a holocén időszak határán jelentős mértékben megváltozott (I. kép). A szabályozatlan folyómedrek, különösen az Alföldön nagy területeket öntöttek el vízzel, több-kevesebb rendszerességgel. Erről tanúskodik a vízszabályozások előtt készült részletes felvétel (2. kép). A 18. századi állapotot nem vetíthetjük vissza mechanikusan a régészeti korokra. A folyók vízjárását, a természetes növénytakarót és állatvilágot is erősen befolyásolták, az őskőkorban alapvetően meghatározták az egykori éghajlati viszonyok. A ncgyedidőszak időrendjét is a klimatikus tényezők váltakozása alapján szakaszolhatjuk. A negyedidőszakot két nagyobb részre bontják, a pleisztocénre, azaz a jégkorra, illetve a holocénre, azaz a jelenkorra. A jégkorszakokat lehűlési (eljegesedési, glaciális) és felmelegedési (interglaciális) szakaszokra bontjuk (1.8 kép). A glaciálisukat alpi folyókról és tavakról nevezték el (Günz, Mindéi, Riss, Würm). A glaciálisokon belül sem volt egyenletesen hideg az időjárás, hidegebb, stadiális és melegebb, interstadiális periódusok váltották « egymást. Jelenleg is egy felmelegedési időszakban élünk, amelynek finomabb tagolása a melegebb és hidegebb, illetve csapadékosabb és szárazabb időszakok alapján történik. A máig ható környezeti tényezők jelentőségét folyamatosan kiegyenlítette, majd felülmúlta az ember környezet-átalakító tevékenysége. Magyarország területének kb. 80%-át negyedidőszaki képződmények borítják. Ezek között a legjelentősebb a lösz, amelynek átlagos vastagsága 10-20 m, helyenként eléri a 150 m-t. A vastagabb löszökben a vörösbarna agyagrétegek az enyhébb-csapadékosabb éghajlat hatására kialakult régi felszíneket jelzik. Az emberré válás lényeges eleme az ősembert körülvevő élő és élettelen természeti környezet felhasználása és átalakítása, egyre fokozódó mértékben. A szerves eredetű nyersanyagok megmaradásának esélye azonban jóval kedvezőtlenebb. A folyamat egyik fontos bizonyítéka a szerszámok, elsősorban kőszerszámok megjelenése - ami az arra alkalmas kőzetek tudatos, egyre bonyolultabb fizikai átalakítását jelenti. A mesterséges anyagok (először a kerámia, azaz égetett agyag) nagy tömegben, a háztartás és az anyagi kultúra jellemző elemeként az újkőkorban jelenik meg életünkben. A korábban megszerzett ismeretek - kalapálás, csiszolás - során kialakított negatív formák, az edénykészítés és főzés során szerzett pirotechnikai és gyakorlati kémiai ismeretek valószínűleg együttesen hozták létre a fémek megmunkálásához, később ötvözéséhez-öntéséhez szükséges technikai hátteret. A magas hőmérséklettel való megfelelő bánásmód lehetővé tette egyre igényesebb mesterséges anyagok, ötvözetek (üveg, vas) előállítását. Ezek az ismeretek mindig is megbecsült mesterek szellemi kincsei közé tartoztak, amiről a régészeti leletekben a műhelyanyagok, raktárleletek, különleges sírleletek tanúskodnak.