A főváros régisége

Egy ​budapesti várostörténeti múzeum létrehozásának gondolata először komolyabban az 1885-ben megrendezett Országos Általános Kiállítással jelentkező, fellendülő historizálással összefüggésben merült fel. Az európai múzeumi gondolkodásban körülbelül erre az időre tehető a helyi régiségek gyűjtésének erősödő tendenciája; a szűkebb környezet múltjára, sajátos történetére vonatkozó kutatás intenzívvé válása. Egy adott földrajzi helyhez kötődés a lokális régiségek összegyűjtése által, identitásalkotó mivolta miatt talált erős támogatásra a számos európai és magyar városban létrehozott helytörténeti múzeum intézményében. A földrajzilag meghatározott tárgygyűjtés az akkoriban elterjedő „művelődéstörténeti” megközelítés egyik követelménye volt a múzeumokkal szemben: a tárgyak „kozmopolita”, keletkezési és használati helytől független, az eredeti környezettől elszakított bemutatását támadták. A helyi kötődés két szintje ekkor a városi és a nemzeti régiségek gyűjtése. Budapesten, az ország robbanásszerű gyorsasággal növekvő és modernizálódó centrumában a nemzeti régiségek gyűjtése volt a fő feladat, elsősorban a Nemzeti Múzeumnak a „nemzeti régiségtan”-ban betöltött szerepe állt az érdeklődés középpontjában. Inkább csak az országos központ értelmében vett fővárosi s nem igazi városi tudata volt a budapesti múzeumi közegnek. És bár a budapesti helytörténet szervezett bemutatójára már az 1885-ös kiállításon egy külön fővárosi pavilonban sor került, s ezt követően Gerlóczy Károly alpolgármester indítványt tett egy fővárosi múzeum alapítására, mégis, a történeti érdeklődésnek az 1896-os millenniumi kiállítás körüli felélénküléséig kellett várni, hogy a Fővárosi Múzeum tényleges létrehozására komoly elhatározás szülessék. A helyi történet múzeumi reprezentációjának kérdése Budapesten mindjárt a szaktudomány gondozásába került. Nem „alulról szerveződő” helytörténeti egyesület hívta életre, a városi civil szféra a nemzeti s nem a polgári öntudat történeti reprezentációját kereste. A város történetének nyugat-európaitól eltérő sajátossága, a polgári autonómia gyengesége, központi hatalomtól való erős függése rányomta bélyegét mind a múzeum alapításának indítékára, mind a gyűjtött tárgyanyag összetételére. Budapesten nem az önszerveződő polgárság testületi emlékei, a városi fegyvertár és az ítélkezés emlékei, nem a civil önkormányzat „ősgalériája”, mint a feudális önreprezentáció várospolgári megfelelői kerültek előtérbe, hanem általában a településsel valamilyen kapcsolatba hozható, pusztuló történeti dokumentumok. Legelsősorban az éppen meginduló és komoly eredményeket hozó aquincumi ásatások leletei képezték a gyűjtés tárgyát.
Az 1896-os millenniumi kiállítás nyomán a történeti kiállítások iránti felfokozott érdeklődés a városi múzeum vonatkozásában a leletmentő, az eltűnő nyomokat összegyűjtő tendenciát erősítette. A századforduló körüli éveket ugyanis a város modernizációjának első periódusát követő önreflexív megtorpanás jellemzi: a lerombolt, és/vagy gyökeresen átalakított régi város a modernizáció kezdeti lelkes hangjai után a régi Pest és Buda iránti nosztalgia, a születő új várossal szembeni ellenszenv és az eltűnő emlékekért érzett fájdalom regiszterébe váltott át. Fordulópontnak a belvárosi templom mögött állott régi pesti városháza lebontása tekinthető 1900-ban, amely az Erzsébet híd építésével összefüggő városrendezési projektnek esett áldozatul. Budapesten is jól érzékelhető az ellentmondás, mely más, a Gründerzeit idején gyorsan átalakuló városokban megfigyelhető: egyrészt a régi várost nagy sebességgel rombolták és alakították át, másrészt ugyanakkor féltő gondoskodással gyűjtötték az ehhez kapcsolódó régiségeket. Sőt, a Fővárosi Múzeum, mely ekkor még csak raktár és nem kiállítás formájában létezett, éppen a begyűjtéssel, a megőrzéssel, illetve az eltűnő városrészek gipszmodell, fotó vagy festmény formájában való megörökíttetésével bizonyos ellensúlyt igyekezett képezni az ekkor már fájdalmasnak érzett folyamatokkal szemben. Az 1880-as évekkel ellentétben, amikor a történész-régiségtudós szakmai közeg tudományos érdeklődése volt a fő hajtóerő egy budapesti múzeum létrehozására és a bármely korból való helytörténeti emlékek gyűjtésére, a századfordulón, a kiegyezés és a városegyesítés utáni modernizáció tapasztalatán már átment generáció a tegnapelőtt, a nagyapák által még látott Pest-Buda iránti nosztalgiával fordult a város története felé. Ez a személyes emlékezetből kiinduló érdeklődés már inkább volt korspecifikus: a lebontott, elsősorban XVIII. század végi és XIX. század eleji emlékek begyűjtése, megmentése vált fontossá. Ez idő tájt merült fel először alulról szervezett városi, egy Buda történetével foglalkozó múzeum terve is, bár ez nem valósult meg.
A Fővárosi Múzeum kialakítása folyamatosan zajlott 1900-tól az 1907-es megnyitásig. A városligeti épületben (ma Olof Palme-ház) a termek berendezésére, a kiállítás jellegére a két nagy országos tárlat, az 1885-ös és az 1896-os gyakorolt alapvető hatást. Lényegében a régiségtárak rendezési elvét követték: műfajonként vagy korszak szerint együvé tartozó tárgyakat csoportosítva és ezeket lazán egymás mellé rendelve dekoratív zsúfoltságot, néhol a lakberendezési elveket követő festői hatást idéztek elő. Ez a kiállítástechnika a városi múzeumok XIX. századi gyakorlatát jellemezte, s a Fővárosi Múzeum megnyitása idején már sok helyen kiszorította a művelődéstörténeti koncepció jegyében kialakított fejlődéstörténeti kiállítási mód. A régiségtár logikájában a még be nem gyűjtött tárgyak fontosak, azaz maga a gyűjtés, a tárgyak megmentése. A művelődéstörténeti múzeum ezzel szemben egy jól kidolgozott történet, egy fejlődéstörténeti vízió megvalósítójaként látja a már begyűjtött anyag gondosan kiválogatott darabjait, s érdeklődése inkább magára a történetre és ennek tisztasága érdekében a gyűjtemény szelektálására irányul. E modernista felfogás a tárgyakban típust keres, és a tárgyak csoportosítását is igyekszik szigorúan kontrollálni: az eszerint létrehozott múzeum legkedvesebb bemutatási eszköze a történeti enteriőr. A Fővárosi Múzeum kiállítását e modern felfogás szellemében bírálták az 1910-es években, de a múzeum 1907-ben berendezett tárlata még az 1920-as években is szinte érintetlenül állt.
A régiségtár jellegű elrendezés nem egy meghatározott történet előadását tűzi ki célul, mivel eredete szerint olyan tárgyakat, olyan emlékeket gyűjt be, melyeknek értelmezése még bizonyos mértékig adott a hagyományban, az élő emlékezetben. A modernizáció során elbontott városrészekre, az 1872-ben megszüntetett céhekre vonatkozó dokumentumok és objektumok vagy a nagyszülők generációjának vitrindíszei még nem kívántak tudományos történeti hátteret.
A főváros régisége című kiállításrészen bemutatott tárgyak, tárgyfajták egy részét az 1900-as években gyűjtötték be a Fővárosi Múzeumba, s mint írtuk, elsősorban a közeli múlt, a néhány generációval azelőtti élet rekvizitumait keresték bennük. Magukban a tárgyakban még nem láttak sajátosan magyar vagy sajátosan budapesti jelleget. A kiállításunkon bemutatott korszak megítélésében az I. világháború körüli évek hoztak komoly változást. Az 1910-es években az iparművészetben és az építészetben felívelő biedermeier- és klasszicizmuskultusz már a jelen bírálatának támaszát kereste és látta a nagyapák és ükapák világában. Azt a korszakot tisztelték, melyben a közönség, azaz a megbízó és az alkotó, a művész között összhang és egyetértés uralkodott, ami irányt és keretet szabott az alkotásnak és általában az élet folyásának.
A világháború megrázkódtatása után a korszak iránti nosztalgia a rend utáni vággyal csengett össze: Schoen Arnold, a Fővárosi Múzeum későbbi igazgatója 1918 végén a szentek ünnepi kalendáriumának mintájára egy Pest-Buda történetének jelesebb dátumaira összeállított naptárt adott közre, melyben főleg a XIX. század első feléből elevenített fel személyiségeket és épületeket. Jellemzésében a reformkor polgári jellegének hangsúlyozása mellett figyelemre méltó, hogy József nádor személyében azt az egységes központi akaratot találta meg és méltatta, mely véleménye szerint egyedül alkalmas egységes városkép kialakítására. A XIX. század második felét Schoen zűrzavarosnak érzékelte, s a modern világváros negatív jelenségeit a kalmárszellem felülkerekedésével magyarázta. A világháború utáni korszakban ez a vélemény általánossá vált. Egy bő évtizeddel később Horváth Henrik – 1935-től a Székesfővárosi Múzeum központi igazgatója – a reformkori Pestben az egyöntetűséget, az egységes formálás nyomát s mindezek mögött egyetlen „agyvelő” nagy tervét érzékelte. A középkori nemzeti királyság után az ismét feltámadt nemzeti központot látta abban a városban, melynek kultúrája iránt az 1920-as, 1930-as években ismét megélénkült az érdeklődés. A reformkori Pestben a „honi szellem”-et, azaz a nemzeti jelleget ezután kezdték hangsúlyozni. A biedermeier lakáskultúra divatba jött, s népszerűek voltak a biedermeier város- és életképek. Ebben a korszakban került a Fővárosi Múzeumba az 1873 előtti pest-budai emlékek nagy része. A „régi Pest” kifejezés ekkoriban szinte mindig a biedermeier Pestre vonatkozott. „Alt-Wien”, „Alt-Berlin” vagy „Alt-München” mintájára nálunk is a biedermeier idilli képei formálták a száz évvel azelőtti városról alkotott képzeteket. A múzeum, illetve a főváros „régi”-sége tehát a reformkori Pest-Buda volt. A második világháború pusztítása után Schoen Arnold, a Fővárosi Múzeum akkori igazgatója a félig még romos kiscelli kastély első kiállításának témájául a meghitt béke, a rend képzetét sugalló, generációjának oly kedves korszakot, a főváros 1800-tól 1873-ig tartó időszakát választotta.
A főváros régisége kiállítás bizonyos értelemben régiségtár, az egykori kiállításmód felidézése – bár nem rekonstrukciója annak, hiszen ma már távolságot tartva tekintünk az egykori tárlatok módjára és szemléletére. Nem a kiállított tárgyak egyedisége, egyszerisége a fő indítéka egy effajta várostörténeti tárlatnak; nem is lehet, hiszen Közép-Európa városi múzeumainak e korszakból származó anyaga nagyon hasonló. Ugyanakkor fontossá vált magának a gyűjtésnek, a város történetéhez való különféle viszonyulásoknak, a többfajta lehetséges történeti elbeszélésnek és prezentációnak a kérdése. A bekerült tárgyak ma nemcsak arról a korszakról beszélnek, amelyben keletkeztek, amelyben a használat, illetve egy hagyomány részei voltak, hanem arról is, amelyben múzeumi tárgyakká váltak, s kiállításukkal új összefüggésekbe kerültek. E bemutatási mód minél inkább régiségtári jelleget öltött, annál kevésbé volt meghatározott helye a tárgynak egy történeti elbeszélésben. A régiségtár a finom átmenetet biztosította a nagyszülők Pest-Budájának még élő emlékezete és a tudomány által előadott múlt között. Oda-vissza hatott: részben a múzeumlátogató egyéni emlékezetét erősítette a tárgyak felidézésével, részben a tudomány lehetséges elbeszéléseihez szolgáltatott anyagot.
A múzeum intézményének közvetítő jellegét, a múlt reprezentálásának lehetséges módjait tanulmányozva talán magához a városhoz és történetéhez való viszonyunk is változhat. A főváros múzeuma és ennek története maga is értékes, érdekes: egy sajátos, régimódi, lassabb és elmélyültebb befogadásra építő múzeum, mely önmaga is a főváros régisége.